Válassza az Oldal lehetőséget

Mi is a rovásírás?

Mi is a rovásírás?

Manapság a hazai ifjúsági táborokban a pedagógusok előszeretettel oktatnak „titkosírást” azoknak a fiataloknak, akik hajlandóságot éreznek rá. A táblára felírt krikszkraksz az első foglalkozáson valóban úgy tűnik, mintha egy idegen nép írásjelei lennének, a valóság azonban az, hogy ez a sok vonás igenis elég közel áll a magyar nemzethez, mivel amit tanítanak, az tulajdonképpen az ősi magyar rovásírás.

EREDETE

Ezeknek az írásjeleknek az eredete mindmáig tisztázatlan, egyesek türk vonásokat vélnek felfedezni bennük, de mások szemita (föníciai, arámi, héber) rokonságot látnak. (Emellett persze még egyéb, egymásnak ellentmondó, hiányos és megcáfolható tudományos alapokon nyugvó nézetek is léteznek.) A papír elterjedése hazánkban ugyan a XVI. század elejére datálható, azonban a hangok lejegyzésének módját már évszázadokkal korábbról is ismerték. Igaz, akkor még vésésnek, rovásnak nevezték azokat, mivel ezeket a betűket általában kőbe vagy fába vésték, illetve rótták. A legkorábbi leleteket Kr.u. 600 környékére saccolják és két változata is ismeretes: a pálos-, és a székely-magyar rovásírás. (Az előbbit általában a pálos rendi szerzetesek alkalmazták, ezért a neve innen eredeteztethető.)

TÖRTÉNETE

A mai uralkodó nézet szerint már a “honfoglaló” ősatyáink is alkalmazták ezt az úgynevezett rovásírást, aminek használatát a kereszténység felvállalásával ideiglenesen betiltottak, mivel a pogánysággal hozták összefüggésbe. Megannyi rótt szövegnek veszett nyoma, amelyet feltehetőleg elégettek vagy egyéb módon megsemmisítettek, a középkorban ugyanis ez egy használatos módszer volt a “nemkívánatos” dolgok eltörlésére. Mindemellett a királyi udvarban a latinbetűk elsajátítására és alkalmazására késztették az írástudókat, azonban a köznép továbbra is a hagyományos rovás írásmódot alkalmazta.

HÍMZÉSI CSOPORTOSÍTÁSOK

A székely-magyar rovásírásban a rótt jeleket balról jobbra vésték, mivel rendszerint bal kézzel fogták a vésni kívánt eszközt és gyakorlatilag ez így volt praktikus. A XIII. században a hazánkban megalapított pálos szerzetesek viszont az íveltebb megformálást részesítették előnyben a székely-magyar rúnaszerű írásjegyektől eltérően és a latin írásmódhoz hasonlóan jobbról balra írtak. Helymegtakarítás céljából rendszerint elhagyták a magánhangzókat, persze a szó eleji első magánhangzót feltüntették, amivel utaltak az adott szó hangrendjére is. 

Emellett azonban egyes mássalhangzók is elárulhatták az adott szó hangrendjét (pl. aK, eK, aS,eS).

A legáltalánosabb magánhangzók, amelyet eleink használtak, az az „E” (hang) volt. Ezt még ma is nagyon sok szavunkban fellelhetjük, főként, ha országunk tájait járjuk és belehallgatunk a különböző tájegységen élők beszélgetéseibe a piacon. (Pl. szög-szeg, vödör-veder, fönt-fent, sötét-setét, kavar-kever, vörös-veres, tejföl-tejfel, stb.) Éppen ezért az „E” betűket a legtöbbször elhagyták az írásjelek között, és olyan is akadt, amikor többszörös ligatúrákat (összevont betűket) alkalmazva egyetlen rúnajelként ábrázoltak egy szót. Megértéséhez ezért kifinomult intelligenciára volt és van szükség. 

Mivel maga a rovásírás témakörét meglehetősen sok szempontból lehet vizsgálni (például lingvisztikailag, etimológiailag, történelmileg, a kereszténység, illetve az ősmagyar hitvilág szemüvegén keresztül, stb.) így jelen cikkünk csak ízelítőül szolgál a rovásírással ismerkedőknek. A későbbiekben szándékunkban áll mélyebb ismereteket is adni különböző nézőpontok szerint is.