Válassza az Oldal lehetőséget

Hímzések hazánkban

Hímzések hazánkban

Ha faluhelyen vagy pedig kisvárosban töltöttük gyermekkorunkat, akkor minden bizonnyal találkozhattunk az idősebbek otthonában a stelázsin lévő vagy mellette a falon lógó hímzett falvédőkkel. A konyhába és a tisztaszobába betérve láthattunk különféle bútorokat hímzett vászonnal letakarva, amelyet rendszerint nylonnal védtek a szennyeződésektől. Látszott rajtuk, hogy korosak, egyedi készítésűek, nagybecsben tartottak és már gyerekként éreztük, hogy a magyar néphagyományhoz valamiért erősen hozzátartoznak.

EREDETE

Régészeti feltárásokból tudhatjuk, hogy már az ókori egyiptomiak és kínaiak is alkalmaztak hímzési fajtákat, európai megjelenését azonban csak úgy a XI-XII. század környékére datálják, amelyeket a korabeli miseruhák, koronázási palástok és koporsótakarók őriztek meg az utókor számára. A századok elteltévelezek a szép díszítőmotívumok – amelyek lehettek állatok, növények, azaz virágok, illetve egyéb tárgyi vagy geometriai szimbólumok – további változásokon és fejlődésen mentek keresztül, ezért a 18. századra már igen gazdag színben és mintában ékesített kézimunkákat tudott hazánk felmutatni az ország minden táján. 

Ezt erősítette a továbbiakban, hogy 1772-ben Mária Terézia a hímzést a Ratio Educationis-ban a kötelező tantárgyak közé sorolta, amit később (1806) egyes főrendi leányiskolákban királyi rendelet kötelezővé is tett. Később a felső-népiskolákban, majd a polgári iskolákban, aztán a népiskolákban is lassanként bevezették a varrást a kézimunka tantárgy keretei közé.

ESZKÖZÖK ÉS VARRÁSFAJTÁK

A csodálatos varrások elkészítéséhez kevés dologra volt szükség, mindössze tűre, fonalra, ollóra és természetesen hímzendő alapanyagra. A tű hegye rendszerint gömbölydedebb volt a varrótűénél a balesetek minimalizálása végett, ellentétes végén pedig szélesebb nyílással rendelkezett a fonál könnyebb befűzése érdekében. A fonalat mindig a megmunkálni kívánt anyaghoz igazították – ez fő szempont volt régen is, most is. Az olló a szálak elmetszését szolgálta, illetve az alapanyag méretre szabását. Az alapanyag és az öltésfajták megválasztása pedig függött attól, hogy a leendő kézimunkát a későbbiekben hordják, viselik, esetleg falvédőként vagy terítőként pompáztatja majd a lakást, illetve lakásszegletet.

A legismertebb varrásfajták a laposöltés (válogatott, háromsoros, hamis), élőöltés, száröltés, keresztszemes öltés, hurok- és láncöltés, ágasöltés, fogasöltés,  tömő öltés, négyzetöltés és kockaöltés, átcsavarásos és szálvonásos öltés, valamint a szálánvarrott öltés.

HÍMZÉSI CSOPORTOSÍTÁSOK

Megkülönböztetünk „úri hímzést” és „népi hímzést”. Az úri hímzés a nyugat európai és a törökhímzés hatására alakult ki hazánkban a 13-16. században. Lényegében arany- vagy ezüstszállal készített varrások voltak ezek, amelyeket selyemre, gyolcsra, patyolatra, illetve brokátra varrtak. A népi hímzésre általában az volt a jellemző, hogy mindenki magának varrta (kivéve, amikor ajándékba készült), öltötte vagy hímezte vászonra, bőrre, esetleg kelengyére. A mintákat tetszés szerint rajzolták fel a megmunkálni kívánt darabra, majd a színes fonalszálakkal a mintákat „életre keltették”.

A magyar néphagyomány szerves részét képező hímzések jelentésével külön-külön a későbbiekben kívánunk foglalkozni. Jelen cikkünk csak betekintést kívánt adni a hímzés gyönyörű hagyományába, amelynek munkadarabjai talán éppen az Olvasó otthonában is fellelhetőek.