Válassza az Oldal lehetőséget

A tradícionális magyar íjászatról (I.rész)

A tradícionális magyar íjászatról (I.rész)

Már a 10. században elterjedt Európában az a mondás, hogy „Sagittis Hungarorum Libera nos, Domine!”, amit mi magyarok leginkább így ismerünk: „A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!”. Kisiskolásként büszkeséggel tölthetett el bennünket az a tudat, hogy elődeink bátorságukkal, harckészségükkel és találékonyságukkal kivívták maguknak más nemzetek tiszteletét, valamint az, hogy mi ezeknek az ősatyáknak a leszármazottai vagyunk. Most pedig nézzük meg, hogy mit is tudhatunk eme rettegett nyilakról.

EREDETE

A honfoglalás kori sírok feltárása során sajnos nulla darabszámú olyan íjat találtak, amely teljes egészében megmaradt volna. Ez főként az időnek és a biológiának köszönhető, mivel a szerves anyagokból készült fegyverek az évszázadok során elporladtak. Ellenben a sárrétudvari és magyarhomorogi sírokból több számban is előkerültek tegezek és nyílcsúcsok. Feltételezhető, hogy az íjkészítés is egy mesterség volt, amit generációról generációra örökítettek tovább őseink, így az is elképzelhető, hogy a későbbi évszázadokban is hasonló íjakat használtak eleink, amelyekről viszont már kerültek elő értékelhető leletek, ezek által visszakövetkeztethető, hogyan is készíthették ősapáink a nyilaikat.

A visszacsapó íjként ismeretes hun fegyver egy C alakú, spirálisan felcsavart nyírfakéreg burokkal ellátott inazott íj, amelyet három fő részre oszthatunk.

  • Középen található a famag,
  • a hasi részen szarulemez látható,
  • valamint a külső részein ínrétegekből van felépítve a húzott oldal.

Felajzása után egy ellentétes irányú C alakú íjat kapunk, amelynek lőtávolsága másfél-kétszerese is lehetett a korabeli nemzetek nyilainak lőtávolságához képest. E tekintetben is egyedi és kivételes fegyvernek számított. Mivel az íjkészítésnek is megvan a maga időszaka, ezért elkészítése több hónapot vett igénybe. Egyes becslések szerint egy kiváló íj megalkotására akár egy egész évet is várni kellett.

A kész íj a tulajdonosának személyes tárgyává vált. A gyakorlatok során megismerte a tömegét, súlypontját, majd lövéseivel finomította technikáját, összeszokott vele, így az a továbbiakban az ön- és törzsének védelmét szolgálták.

Lovaglás és vágtázás közben is kiválóan alkalmazták. Az íjász fegyverzetéhez hozzátartozott még a tegez, és a tegezben lévő nyílvesszők egyaránt. Személyes tárgy lévén a birtokosával együtt temették el, azonban az ásatások során sok esetben csak a tegezt és a nyílhegyeket találták az elhunyt sírjában, így az is feltételezhető, hogy ezek a nagy becsben lévő fegyverek apáról fiúra szálltak.

ÍJÁSZAT A KÉSŐBBIEKBEN

Az íjakat, mint távolsági fegyvereket a későbbi századokban is előszeretettel használta az emberiség a csatákban még akkor is, amikor már a lőporral rendelkező ágyúkat és puskákat is megismerték, majd ez utóbbiak fokozatosan kiszorították a harcmezőkről. Napjainkban azonban sportként és hagyományőrzésként még mindig több helyen jelen vannak, de ezt majd egy későbbi cikkünkben részletezzük.